Az érvényben lévő nemzeti drogstratégia szerint 2020-ra Magyarország drogmentes lesz, a területen dolgozó szakemberek viszont pont az ellenkezőjét látják: egyre könnyebben és olcsóbban lehet hozzájutni kábítószerekhez, a fiatalok között tarol a biofű, a rendőrség érdemben semmit sem tesz a szintetikus szerek terjesztése ellen. Az irreális célkitűzések miatt mégsem beszélhetnek nyíltan az olyan problémákról, mint a szegénység és a hajléktalanság, mert akkor szembemennének a hivatalos kormányzati kommunikációval. A tabusítás másik következménye, hogy a fogyasztók nem mernek résztvenni ártalomcsökkentő szolgáltatásokban, nem kapnak megfelelő tájékoztatást a drogozás veszélyeiről.
A Jogriporter Alapítvány megbízásából elkészült egy feltáró kutatás, ami a budapesti ártalomcsökkentés helyzetét térképezte fel. Azért az ártalomcsökkentésre fókuszált a kutatás, mert az új pszichoaktív szerek megjelenése és elterjedése világszerte új kihívások elé állította a drogszakmát, és a paradigmaváltásban egyre nagyobb szerephez jutott ez a típusú megközelítés. Ennek lényege, hogy nem követeli meg a teljes szermentességet, viszont igyekszik csökkenteni a drogfogyasztás kockázatait. Többféle szolgáltatást foglal magába: beletartozik az információnyújtás, a bulisegély, a tűcsere, a pszichoszociális intervenció (egyéni vagy csoportos konzultáció, családterápia és a drop in funkció. Egyfajta kapuként is funkcionál, belépteti a klienst – legyen szó bármilyen szenvedélyebetegségről – a szociális ellátásba, és továbbirányíthatja magasabb küszöbű ellátás felé.
A kutatás készítői, Kaló Zsuzsa, Felvinczi Katalin és Sárosi Péter, a fővárosi droghelyzetre és az ártalomcsökkentő programok működésére rálátó szakemberekkel készítettek fókuszcsoportos interjúkat. A megkérdezettek között volt szociológus, szociális munkás, jogvédő és kutató. Többek között arra voltak kíváncsiak, hogyan látják a fővárosi drogszcéna változásait, a minisztérium és a rendőrség szerepét, hogyan változtak a drogfogyasztási szokások. A kutatás másik felében a droghasználatról folyó közbeszédet elemezték, aminek során a 2010 és 2018 közötti médiamegjelenéseket és parlamenti felszólalásokat nézték végig. Mindezt azért tartották fontosnak , mert az, hogy hogyan beszélünk, gondolkodunk a droghasználatról, alapvetően befolyásolja, hogy milyen drogpolitikák és intervenciós modellek születnek, illetve magát a szerhasználati szokásokat is.
A hatalom szerint nincs olyan, hogy drogprobléma
A kutatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy a szakemberek munkájuk során azt tapasztalják, hogy a hatalom tabuvá tette a droghasználat témáját, a hivatalos kormányzati kommunikáció szerint a probléma nem is létezik Budapesten. Ennek pedig nem más az oka, mint a 2013-ban elfogadott Nemzeti Drogellenes Stratégia, pontosabban az abban megfogalmazott irreális célkitűzés, miszerint 2020-ra Magyarország kábítószermentes lesz. Ezt még a második Orbán-kormány dolgozta ki, miután 2010-ben visszavonta az akkor érvényben lévő stratégiát, mert túl liberálisnak gondolta azt, majd aszakemberek tiltakozása ellenére három év alatt kidolgozott egy teljesen újat, ami már az ártalomcsökkentés helyett a megelőzésre fókuszált. Ezzel párhuzamosan hihetetlen mértékben előretörtek a herbál és kristály néven ismert olcsó és erős hatású pszichoaktív szerek, néhány év leforgása alatt kiszorították az olyan klasszikus szereket, mint a heroin vagy a fű. A dizájnerszerek tarolása a mélyszegénységben élőket érintette legsúlyosabban, a kormánynak mégsincs válasza a problémára.
„A direktívák szerint a drogfogyasztás 2020-ra meg kell szűnjön…- meg is fog – innentől kezdve nagyon nehéz beszélni arról, hogy milyen problémák vannak, tehát én könnyedén a fenntartómmal kerülhetek konfliktusba, ha a szegénységről, hajléktalanságról, drogfogyasztásról beszélek…”
– jegyezte meg ironikusan az egyik interjúalany. Nem beszélhetnek nyíltan problémákról, a szegénység gyakorlatilag nem kívánatos kifejezés lett. (Ebben a cikkünkben írtunk részletesen arról, miért nem nyilatkoznak a sajtónak az ártalomcsökkentéssel foglalkozó szervezetek.) A minisztériumhoz hiába fordulnak jelzésekkel, jobb híján a helyi szakmai együttműködéseket erősítik.
„A minisztériumig még eljutunk, ott még érzékenységet találunk, de afölött már nem. Azt láttam, hogy érti, amiről beszélünk, látja a problémát, de hogy ezek után mit fog tenni ezzel, azt nem tudom.”
Hiába az elhallgatás, a szakemberek azt tapasztalják, hogy mindegyik társadalmi rétegben jelen van a droghasználat. Mindössze az a különbség, hogy ki milyen szert használ, és mennyire nyíltan teszi azt. Rekreációs helyszíneken (például szórakózóhelyeken) teljesen elfogadottnak számít a drogozás, gyakorlatilag egyfajta hobbi.
„Az álszentségből kellene visszavennünk…addig, amíg nem jelennek meg a peer-ek, sorstárs segítők abban az egész működtető rendszerben, addig ez nem fog változni, mert most leegyszerűsítve ugyanúgy fogyaszt a politikus is, ugyanúgy az utca embere.”
Társadalmi státusztól függetlenül egy dolog közös a szerhasználókban: az információhiány, nincsenek ismereteik, hogy milyen veszélyekkel jár a droghasználat. Míg külföldi példákban azt látják a szakemberek, hogy az éjszakai élet szerves része a biztonságos szerfogyasztás tudatosítása, és ennek megfelelően nyíltan kezelik a kérdést, itthon úgy tesznek, mintha nem is létezne drogfogyasztás. Az alkalmi vagy rekreációs szerhasználókat sehol sem említik a hivatalos drogpolitikában, őket végképp nem célozza semmiféle tájékoztatás. Ezt is a tabusítás következményének tudják be a szakemberek.
Bár a hívószavak szintjén a hivatalos drogpolitikában is jelen van az ártalomcsökkentés, a gyakorlatban minimálisan valósul meg. Az állam mindössze évi 7,5 millió forintot ad ártalomcsökkentő szolgáltatásokra, amiből szinte lehetetlen kigazdálkodni a működési költségeket, a szakemberek bérét és a steril eszközök árát. Másrészt a rendőri jelenlét miatt a fogyasztók nem mernek steril eszközöket kérni az ártalomcsökkentést végző szervezetektől, inkább fóliát vagy szipkát használnak. Új használati módok jelennek meg, mint például a “fülkézés”, amikor a használók régi telefonfülkékbe húzódnak be, a szert egy darab fóliára teszik és meggyújtják, és így lélegzik be a füstöt többen.
„Egy államilag finanszírozott programban prevenciós céllal kap óvszert, fecskendőt és a másik oldalról egy ugyanúgy államilag finanszírozott cég elveszi”
– utalt a rendőrség fellépésére a kutatásban résztvevő szakember. Vagyis előfordult, hogy a rendőr elvette a fogyasztótól a tűcserében kiosztott steril fecskendőt. Ezért korábban volt, hogy a szolgáltatók kártyákat adtak a fecskendők mellé, hogy a rendőröknek igazolni tudják, hogy azt a tűcserében kapták. A félelem miatt az intravénás szerhasználók kevésbé jelennek meg a tűcsereprogramokban, ritkábban járnak el szűrővizsgálatokra, és mindez csak tovább növeli például a hepatitis C vírus terjedésének kockázatát.
Kirakat razziákkal keménykedik a rendőrség
Ugyancsak a tabusítás negatív következményének tartják a szakemberek, hogy nincsenek hivatalos adatok, a sötétben tapogatóznak. Magyarországon – és azon belül is Budapesten – a kristály számít az egyik legelterjedtebb drognak. A két nagy tűcsereprogram 2014-es bezárása óta a szakemberek harmadannyi fogyasztót érnek el, mint korábban, hogy adatot szerezzenek róluk vagy bevonják őket más alacsonyküszöbű szolgáltatásokba. (A tűcsereprogramok bezárásának következményeiről ebben a cikkünkben írtunk.)
Az információhiány az új drogstratégia bevezetése előtt is probléma volt: gyakorlatilag nem létezik szisztematikus állami adatgyűjtés a drogfogyasztók számáról, vagy arról, hogy ténylegesen hányan halnak meg drogozás következtében. Az egyik szakember példaként említette , hogy évente országosan 25-30-an halnak meg valamilyen partidrogtól, elsősorban Budapesten, de ez is csak becslés. A toxikológiák gyűjthetnének adatokat a detoxikálókban megforduló esetekről, az intézményeknek azonban nincs ilyen kötelezettségük. Más országokban a szennyvíz összetételének elemzése is bevett módszer az adatgyűjtésre, Magyarországon ilyen még nincs.
A megkérdezett szakemberek beszéltek a rendőrség szerepéről is. Úgy látják, hogy a rendőrség semmit sem akar kezdeni a szintetikus szerek előállításával, terjesztésével, miközben az elmúlt öt évben egyre jobb minőségűekhez (speed, ecstasy) lehetett hozzájutni. Amennyiben felmerül egy szórakozóhely esetében, hogy ott drogot fogyaszthatnak, azonnal a rendőrségi razzia a válaszlépés, annak ellenére, hogy sokszor fiatalkorúak a használók. Ezeket jórészt “kirakat razziáknak” tartják a megkérdezettek, úgy gondolják, hogy a fiatalkorúak esetében inkább az ifjúságvédelemnek kéne beavatkoznia, nem a rendészetnek. Főleg, hogy a fiatalok között az elmúlt három évben nagyon elterjedt a biofű használata, mivel olcsó és könnyű hozzájutni.
„…tehát a hajléktalan biofüvet szívó bácsi ez is jellemző… meg az is, hogy nagyon fiatal generáció. És a marginalizált csoportokban ez most nagyon tarol. Tehát azt látjuk, hogy olcsóbb, mint az alkohol…sok esetben…nagyon könnyen hozzáférhető.”
A rendőrségi fellépés miatt a szórakozóhelyek sem mernek az ártalomcsökkenés felé lépni, például azzal, hogy beengednek olyan ártalomcsökkentő szolgáltatásokat, mint a partiszervíz, mert azonnal bezárathatják őket, ha a droghasználat gyanúja merül fel.
Nem érdekli a sajtót és a politikát az ártalomcsökkentés
Hasonló tendencia köszön vissza a 2010 és 2018 közötti parlamenti felszólalások elemzéséből: a vizsgált időszak alatt összesen 608 alkalommal említették a képviselők a “kábítószer” és a “drog” szavakat. Nem azt jelenti, hogy 608 felszólalás szólt a drogokról, hanem hogy a megadott szavak ennyiszer szerepeltek a beszédekben. Ez évi 33-34 említést jelent átlagosan, ami összejöhetett akár 3-4 felszólalásból is. Ha azt nézzük, hogy a szegregátumokban milyen súlyos a drogprobléma, akkor ez egy nagyon alacsony szám. 2013 kiugró év volt, akkor a Nemzeti Drogellenes Stratégia tárgyalása miatt több mint 140-szer beszéltek a politikusok kábítószerekről.
Ehhez képest az ártalomcsökkentő szemlélethez kapcsolódó kulcsszavak (“politika”, “stratégia”, “ártalomcsökkentés”, “alacsonyküszöb”, illetve “tűcsere”) fele ennyiszer jelentek a politikusok beszédeiben: 180-110 arányban oszlottak meg az ellenzéki, illetve a kormánypárti képviselők között. (Azt nem vizsgálták a kutatók, hogy az elhangzott kulcsszavak milyen kontextusban hangzottak el.)
Beszédes, hogy a vizsgált időszakban több olyan év is volt, amikor egyszer sem hangzottak az Országgyűlésben az “ártalomcsökkentés”, a “tűcsere”, vagy az “alacsonyküszöb” szavak.
A médiamegjelenések elemzése során az Arcanum Digitális Tudománytár Adatbázisában megtalálható online és online formában is megjelent nyomtatott cikkeket nézték végig a kutatók. Négy kulcsszó alapján kerestek rá újságcikkekre:
- drogpolitika
- ártalomcsökkentés
- alacsonyküszöb
- nők és szerhasználat
Az így kapott eredmények alapján arra jutottak , hogy a vizsgált nyolc évben a nyomtatott és online sajtó alig foglalkozott az ártalomcsökkentés témájával: összesen 55 újságcikk íródott a témában, és azok is inkább politikai nézőpontból közelítik meg a kérdést. (Az újságcikkek számát befolyásolhatta, hogy időközben megszűnt a Népszabadság és addigi formájában a Magyar Nemzet is.) A cikkek többsége a 2013-ban elfogadott új Nemzeti Drogellenes Stratégiával, illetve annak a civil szervezetekre gyakorolt hatásával foglalkozott, ennek megfelelően általában a civil szervezetek képviselői vagy politikusok nyilatkoztak a budapesti helyzetről.
Még inkább elhallgatott téma a vidéki ártalomcsökkentés helyzete, ami egyáltalán nem jelent meg a vizsgált cikkekben. Nők és fiatal lányok szerhasználatával pedig jellemzően akkor foglalkozott a sajtó, ha valamilyen tragikus esemény – haláleset vagy nemi erőszak gyanúja – történt: ilyen eset volt a 2011-es “West-Balkán tragédia” és a 2016-os Balaton Soundon történt “DVBBS-botrány”.
'Országos Egészségtudományi Szakkönyvtár'
06(1) 354-5377
konyvtar@okfo.gov.hu