Három, drogfüggőket segítő szakembert díjazott a közelmúltban a Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület. Olyanokat, akik a fél életüket arra tették fel, hogy csökkentsék a drog által végzett pusztítást.

Barna Erika

húsz éven át dolgozott rádiós munkatársként a Petőfi Rádió Drogéria című műsorában. Mint riporter rengeteget tett a társadalom és a média érzékenyítéséért a drogtéma iránt. Elvégezte az addiktológiai konzultáns szakot, hogy elmélyítse tudását, és segítőként is tudjon dolgozni. 2007-től a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia kommunikációs vezetőjeként tevékenykedett, néhány éve pedig a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány igazgatója. Helyi szinten adományokat gyűjt civil kezdeményezésekre, közösséget fejleszt. „Sok éven át láttam, mennyire eszköztelenek, forrás nélküliek a civilek. Szeretnénk megmutatni, hogy létezik magánadományozás is, nemcsak az államra, az önkormányzatra és Európára lehet támaszkodni.” Erika Veres Ilona-díjban részesült.

A legjobb barátnőm öccse heroinista volt. Közelről láttam, mennyire gyötrelmes dolog ez, mit okoz egy család életében és mennyire stigmatizál. Ez a kétezres évek elején történt, amikor már lehetett beszélni erről a problémakörről – akár a rádióban is.

Amikor kezdtem ezt a munkát, leginkább az ópiátfogyasztó szubkultúra volt markáns Magyarországon, később betörtek a piacra a szintetikus szerek, amelyek teljesen átalakították az egész drogszcénát. Ma pedig bárhol, bárki szinte fillérekért hozzáférhet az anyaghoz, a legfiatalabbak is. Különbség az is, hogy míg egykor szinte csak férfiakat érintett a kérdés, mára az addikció a nők problémája is. Az ellátórendszer ehhez képest a mai napig a nyolcvanas évek férfifogyasztójára van kitalálva. Persze nem könnyű lépést tartani a változásokkal, hiszen a piac, a kínálat pillanatról pillanatra változik. A használt szerek egyre veszélyesebbek, ma sokkal gyorsabban lehet sokkal súlyosabb állapotba kerülni drogtól. Az érintettek ráadásul sokszor azt sem tudják, mit vesznek be, így az ellátó is sötétben tapogatózik.

A droggal kapcsolatos általános szemlélet Magyarországon? Talán az jellemzi a leginkább, hogy két alkoholista megbeszéli a kocsmában, milyen szörnyűek a drogosok. Vagyis az emberek nagy része sokkal veszélyesebbnek ítélik a mai napig az utóbbit, pedig az alkohol elterjedtebb, és szintén súlyosak lehetnek a következményei. Gondoljunk bele: nincs olyan ember, akinek a környezetében ne lenne alkoholprobléma.

Összességében jó emlék ez az időszak. Sokat tanultam. A drogfogyasztásban leképeződik az egész a társadalom, a viszonyaink… Minden benne van, ami az életünk. Nagyon szerettem ehhez a szakmához tartozni. Csak… nekem fontos, hogy értelme legyen annak, amit csinálok. Azért jöttem el, mert drogterületen nagyon nehéz eredményt elérni. Már nem tudtam töltődni, azt éreztem, hogy már többet vesznek el, mint amennyit adnak a mindennapok.

A legfontosabb az lenne, hogy annyi pénzt tegyenek a rendszerbe, hogy a túlélésen túl fejlesztésre is jusson. Több szervezet is gondolkozik komplex felépülési programban. Jó lenne, ha épülnének olyan házak, ahol a legkisebb segítségtől a rehabilitációig mindenki kaphatna egy lehetőséget.

Nagy Alíz

közel húsz éve van jelen tapasztalati segítőként, színháztrénerként, vezetőként a szenvedélybeteg-ellátásban. A Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrum rehabilitációs intézetében először Deszken, majd Szegeden terápiás segítőként dolgozott, jelenleg pedig Szatymazon a felnőtt részleg vezetője, viselkedésterápiát, színházterápiát tart.  De működik náluk ifjúsági részleg is, ahová már tízéves kortól vesznek fel kérelmezőket. A leszoktató program féléves, utána félutas programra van lehetőség – a bent fekvők az intézményből járnak dolgozni, pár hónap múlva pedig többnyire képesek kivenni egy albérletet. Az ország minden részéről kerülnek ide páciensek. Alíz huszonnégy évesen kezdte ezt a munkát, ma negyvenhárom. „Nagyon szeretem – mondja.– Egyszer-kétszer azért elfáradtam, de mindig visszatértem.” Alíz Veres Ilona-díjban részesült.

Kevesen bírják ezen a területen, de aki az első pár évet átvészeli, általában sokáig marad. Ez nagyon addiktív munka. Emberekkel foglalkozni sosem könnyű, és itt csupa nehéz sorsú emberrel találkozunk. Kevesen tudják cipelni ezeket a terheket, bár… nem is kell cipelni, inkább csak meghallgatni őket és keresni a kiutat. Nekik segítség kell, ami az én értelmezésemben maga a kapcsolat. A megoldásokat a függő személlyel kell kitermeltetni, mi csak eszközök vagyunk a kezében. Mert én mondhatok neki bármit, az az én megoldásom lesz, nem az övé.

Nem a motiváció hiányzik nekik, hiszen mindenkiben ott a vágy a változásra, ezt viszont életben kell tartani. A legnehezebb inkább az, hogy képesek legyenek együtt élni a saját sorsukkal. A klienseink nagy részében megvan a vágy egy új életre, de az kevés ahhoz, hogy végig is csinálják a terápiájukat. Képesek a változásra, de a gyökereik, egykori társadalmi közegük, a sérülések a múltból megmaradnak. Ezek ellenében kell életben tartani bennük a vágyat. Hitet kell adni,  megtanítani őket együtt élni saját magukkal és a problémáikkal.

Így utólag azt hiszem, kerestem valamit, amitől boldog leszek, amitől megnyugszom. A mostani szerfogyasztók is keresnek valamit. Amitől kielégülnek, amitől felpörögnek vagy épp megnyugszanak. Valami pluszt, amit nem találnak az életükben. A mostani generációnak nehezebb a dolga, mert ma nem könnyű boldognak lenni. Túl sok az információ, az elvárás, a csábítás, könnyebb kábítószerhez jutni. Tizenhárom éves volt a legfiatalabb páciens, aki bent feküdt nálunk, akkor már két-hároméves szerhasználattal a háta mögött. Szóval ma mindennél fontosabb tartozni valahová. Olyan helyre, ahol úgy fogadnak el, ahogy vagyunk.